A Fender Musical Instruments Corporation amerikai hangszercég, mely úttörő
szerepet vállalt az elektromos hangszedővel szerelt gitárok fejlesztésében.
Napjaink egyik legmeghatározóbb gitármárkája, mely már a kezdetektől élen járt a
kitűnő minőségű elektromos gitárok készítésében, így mára neve szinte
egybefonódott a hangszer történetével. A Fender névhez fűződik az első
sorozatban gyártott, tömörtestű elektromos gitár, az Esquire (korábban
Broadcaster), illetve később a Telecaster modell. Napjainkban a Stratocaster
(becenevén csak „Strat”) révén a Gibson mellett a másik olyan gitárgyártó,
melynek termékei már-már a rock szimbólumává váltak, komoly hatást gyakorolva a
könnyűzene elterjedésére. Ugyancsak a Fenderhez kötődik az első elektromos
basszusgitár, a Precision modell (becenevén „P-bass”) kifejlesztése.
A vállalkozást a rádiómérnök Leo Fender alapította 1946-ban, az Amerikai
Egyesült Államok-beli Fullertonban, Kalifornia államban. Fendernek Adolph
Rickenbacker és Les Paul mellett jelentős szerepe volt az elektromágneses
hangszedő kifejlesztésében és elterjedésében. A cég jelenlegi székhelye az
arizonai Scottsdale-ben található. Története során magánvállalkozásként nagy
hírnévre tett szert, ami aztán a CBS-korszak alatt fokozatosan csorbulni
kezdett. Végül 1985-ben a márkanevet megmentették a céghez hű alkalmazottak, és
újra virágzásnak indult. Jelenleg a kaliforniai Coronában, valamint Mexikóban
működnek összeszerelő üzemek, de a cégnek vannak kirendeltségei Japánban és
Dél-Koreában is.
Leo Fender amerikai villamosmérnök saját vállalkozása 1938-ban indult a
kaliforniai Fullertonban Fender's Radio Service néven. A cég rádiók javítása
mellett fonográfokkal és különböző elektronikus jelerősítőkkel is foglalkozott.
Ekkoriban a zenészek által használt erősítők még a Western Electric által
kifejlesztett eljárásra és elektroncsöves technológiára épültek.Fender figyelme
ekkor fordult a még csak ilyentájt kialakulóban lévő hangszer-erősítő iparág
felé.
Az 1940-es évek elején Fender társult Doc Kaufmannal és együtt megalapították a
K & F Manufacturing Corporationt, mely már kifejezetten hangszerek elektromos
erősítésére – főleg javításra – specializálódott. A gyártás 1945-ben indult meg.
A cég első terméke egy hawaii stílusú lap steel gitár volt (lásd jobbra), melyet
erősítővel együtt árultak. Fender rájött, hogy a gyártásból sokkal nagyobb
profit származik, mint a javításokból, így megpróbálta a vállalkozást ebbe az
irányba orientálni, ami végül is 1946-ban Kaufmann kiválásához vezetett. Fender
ekkor nevezte át vállalkozását a Fender Electric Instrument Company névre, és
ezzel megalakult a mai márka elődje, amelynek sikerei egészen a CBS korszak
beköszöntéig töretlenül íveltek felfelé. Leo Fender 1947-ig maradt a vállalkozás
vezetője.
A mágneses elven működő hangszedők szélesebb körben történő elterjedését
követően Fender úttörő módon tömörtestű gitárok készítésébe fogott. Az első
ilyen hangszer több éves fejlesztgetés után 1950-ben készült el egy
hangszedővel, ami a húrlábra csavarozva kapott helyet. Ez volt az '50-es Esquire
modell.Később Fender felismerte, hogy két hangszedő alkalmazásával a gitár
hangzása sokkal jobban variálható, így 1950 végén megkezdték a kéthangszedős
változat gyártását eredetileg Broadcaster néven. Miután kiderült, hogy a Gretsch
cégnek már van egy Broadcaster fantázianevű dobfelszerelése, a nevet 1951-ben
Telecasterre változtatták.A Telecasterek már hatalmas sikernek örvendtek és
évekig a legkeresettebb elektormos gitároknak számítottak, egészen a
Stratocaster megjelenéséig, amit már a Telecastert ért kritikák tükrében
terveztek meg.
Az elekromos erősítésű hangszerek elterjedésének hajnalán a korabeli
zenekarok főleg nagybőgőt használtak a basszus-szekció hangszereként. Fender
felismerte, hogy az elektromos hangszedő remekül felhasználható egy a bőgő
hangzását utánzó, de kisebb, gitár-jellegű hangszer kifejlesztéséhez. 1951-ben
bemutatta a forradalmi Precision Bass modellt, melynek köszönhetően
basszusgitárosok erősítőre köthették hangszerüket.
A Precision Bass hihetetlen népszerűségre tett szert, aminek köszönhetően más
gyártók is átvették Fender ötletét és elkezdődött az elektromos basszusgitárok
korszaka. Az egyre erősödő konkurencia rákényszerítette a Fender céget az újabb
basszus-modellek bevezetésére. Elsőként a Jazz Bass jelent meg, amely mára
rengeteg szériát ért meg és a mai napig meghatározó hangszere a könnyűzenének. A
széria, minden idők legnagyobb példányszámban gyártott basszusgitárja. Olyan
zenészek avatták legendává, mint a basszusgitár "költőjének" tartott Jaco
Pastorius. Következtek a kisebb sikert megért szériák, pl. Mustang Jaguar néven,
szólógitár-modellekből basszus-változatokat is készített a cég -ezek az
érdektelenség miatt nagyon kevés darabszámot értek meg. A Heartfild néven
gyártott hangszer csoportban, ismét született legenda, a DR modellek (4/5/6húros
ill. ezek C szériái). A hangszert olyan szólisták preferálták, mint Steve Bailey,
Nathan East, vagy a Toto zenekar. A Fujigen Gakki-val való együttműködés
megszakadása is ehhez a hangszer szériához köthető. Az akkori viszonylag magas
előállítási költségek ellenére is rövid idő alatt nagyon népszerű lett a DR
széria. Ezt felismerve Leo Fender és Bill Schultz úgy döntöttek, hogy Heartfield
név helyett Fender néven kezdik forgalmazni, folytatva a Jazz Bass fakulni kezdő
legendáját. Ehhez azonban a Japán gyártó jóváhagyása kellett volna. A modellt,
Leo Fender a Jazz Bass és Music Mann modellek tapasztalatiból, a megkezdett út
folytatásaként maga tervezte; ám a hangzásvilágot szintén meghatározó és egyre
több hangsúlyt kapó hangszedőket és az un. elektronikát a Fujigen Gakki
manufactura mérnök gárdája. A folyamatos tárgyalások eredményeként a típust egy
év elteltével Fender by Heartfield néven gyártották; majd megpróbálták áttenni a
gyártást Coronitába. Ez kudarcba fulladt; így Leo Fender mint tervező,
letiltotta a hangszer gyártását. A már legyártott alkatrészeket felvásárolták a
Japán gyártótól, és ezek Coronitai összeszerelésekor adták ki az utolsó DR
szériát, immár Fender DR néven. Mindez nem csak az újra éledő cégnek, de a Japán
gyártónak is nagy anyagi veszteséget okozott (a DR seria darabonkénti ára
ekkoriban 1.100 USD és 3.200 USD között volt, ami a többszörösét jelentette a
többi Fender széria árának). Ezt követően az érintettek egyességre jutottak: a
korábban Heartfield néven gyártott elektromos gitár szériákat már Fender néven
gyártotta a Matsumoto-i gyár, kihangsúlyozva a Japán gyártást. A Japán gyártót
ért piaci nyomás ellenére, a DR széria gyártása nem indult újra; a hangszedő és
elektronika terveket, soha nem adták át a Fujigen manufaktúra mérnökei az
anyacégnek. Evvel az elhibázott lépéssel nem a saját, hanem a Fender legendáját
erősítették. Ha felbukkan árveréseken egy eredeti Heartfield DR, a zenészek és
gyűjtők, csillagászati összegekért vetekednek érte –akárcsak egy 1960-ban vagy
1972-ben gyártott Jazz Bass-t. Ennek ellenére a Heartfield név hallatán, ma már
senkiben nem a Fujigen Gakki manufactura mérnök gárdájának innovatív csapata jut
eszébe; hanem a Fender név, ami egyenlő a minőséggel.
A Telecaster után újabb ötletek és technológiák születtek (lásd:
Fender-innovációk), így elérkezett az idő ezek felhasználásával egy új modell
kifejlesztésére és 1954-ben végül bemutatták a Stratocastert. A gitár számos
újdonsággal szolgált, elsősorban design terén, melyet nem csak a Fender
fejlesztőcsapata és Leo észrevételei, de profi zenészek tapasztalatainak
figyelembevételével alakítottak ki. Az újdonságok közé tartozik a harmadik
egytekercses (single-coil) hangszedő, ami a hangszínek további variálhatóságának
lehetőségét kínálja. A gitártest új kontúrjával játék közben kényelmesebb
tartani a hangszert, és az alsó kivágásnak köszönhetően kényelmesebb lett a
hozzáférés a magasabb fekvésekhez. A legnagyobb újdonság azonban az új
vibrato-kar, melyet Fender – egyébként helytelenül – tremolónak nevezett,
azonban Fender szóhasználata után a legtöbben a mai napig ezen a néven
emlegetik.
Akkoriban még senki sem látta előre, hogy a Stratocaster mekkora sikert fut majd
be, és hogyan forradalmasítja a rockzenét. Bemutatása óta ugyanis ez minden idők
legnépszerűbb és legnagyobb befolyással bíró elektromos gitárja. Változatos
műfajt játszó zenészek egész sora dicsőíti a Stratocastert a hangjáért, könnyű
játszhatóságáért és felhasználóbarát kialakításáért. A Stratocaster testformáját
és megoldásait gyártók százai másolják a mai napig. (Lásd: az 1980-as években
megjelenő superstrat modellek)
Olyan neves zenészek tették le voksukat a Stratocaster mellett, mint a
gitárkirály Jimi Hendrix, a Pink Floyd frontembere, David Gilmour, a Deep Purple
gitárosa Ritchie Blackmore vagy a blues királya, Stevie Ray Vaughan, és még
sorolhatnánk.Egyes neves művészek tiszteletére a Fender saját modellváltozatokat
dobott piacra, melyek hűen követik névadójuk hangszereinek specifikációját. Ezek
az Artist Series Signature modellváltozatok.
1965-ben Leo Fender megbetegedett, és úgy döntött, eladja vállalkozását. Az
amerikai médiacég, a CBS (Columbia Broadcasting System) lehetőséget látott a
neves hangszercégben, és 13 millió dollárért felvásárolta azt Fendertől az
összes eddigre megszerzett, illetve létrehozott leányvállalatával együtt:
* Fender Sales, Inc.
* Fender Electric Instrument Company, Inc.
* Fender Acoustic Instrument Company, Inc.
* Fender-Rhodes, Inc.
* Terrafen, Inc.
* Clef-Tronix, Inc.
* Randall Publishing Co. Inc.
* V.C. Squier Company
Leo Fender 1970-ig tanácsadóként tovább segítette a céget, majd 1975-ben
létrehozta új vállalkozását a CLF Research-öt, mely Music Man néven gyártott
gitárokat, később pedig a G&L-t.
A CBS befektetőinek köszönhetően nagy mennyiségű pénzhez jutott a Fender cég,
így folyamatos fejlesztések következtek, de ezzel együtt a cég rajongótábora
egyre szűkült, mert a multicég tudata elriasztotta a cégen belül kialakult
„családias” légkörhöz ragaszkodó zenészeket. Ehhez hozzájárult az is, hogy az
anyacég beleszólt az évek során folyamatosan csiszolódott gyártási módszerekbe
is. Például a hagyományos, négy csavaros nyakrögzítést az 1970-es évek elején
három csavarosra cserélték költségcsökkentésre hivatkozva, ez azonban nagyban
növelte a meghibásodások számát.A gyártási költségek további csökkentése végett
1983-ban kissé áttervezték a Stratocaster szériát, aminek során eltűnt a második
hangszínszabályzó, és a kimeneti jack-csatlakozó is megváltozott.
A csökkenő eladások miatt az 1980-as évek elején a CBS-Fenderen belül már alapos
átszervezésre volt szükség. 1981-ben új menedzsmentet hoztak létre: William
Schultzot nevezték ki elnöknek, munkáját William Mendello segítette. Ötéves
üzleti tervet készítettek, melynek során kölünböző piaci és technológiai
kutatásokat végeztek, fejlesztették a gyártást, hogy javíthassanak termékeik
minőségén. A nagy tervet végül is nem tudták véghezvinni, mert a CBS idő előtt
úgy döntött, hogy felszámolja az üzletágat.
1985-ben a dolgozókból és a régi márkához hű befektetőkből álló csapat, végül
megmentette a márkát és megvásárolták a céget a CBS-től. Habár a CBS-korszak
alatt pénzügyileg biztosabb alapokon állt, most újra olyan kisvállalkozássá lett
a Fender, melyet a zenéért rajongó alkalmazottak működtetnek. Az újonnan
megalakult Fender Musical Instruments Corporationnek teljesen az alapoktól
kellett indulnia, hiszen a szerződés nem tartalmazta az épületek vagy a
gyártáshoz szükséges gépek átvételét. Csupán a márkanév, a szabadalmak, és
néhány raktáron maradt alkatrész lett az övék. A dolgozók, kereskedők és
beszállítók kis csoportja – néhányuk a kezdetektől együtt dolgozott Leo
Fenderrel – élükön Bill Schultz-cal nekiláttak, hogy újra felépítésék a
legendát.
Kezdetben a Fender anyagi okok miatt olcsóbb külföldi beszállítóktól importálta
az alkatrészeket. A gyártás ellenőrzése és a minőség iránti igény azonban oda
vezetett, hogy a termelést hamarosan a Fender új főhadiszállására, a kaliforniai
Coronitába telepítették. Ennél is modernebb gyáregység készült Ensenadában,
Mexikóban, ahol szigorú minőség-ellenőrzési rendszer mellett, mégis olcsó
munkaerővel tudták előállítani a termékeiket. 1991-ben a kaliforniai központot
is kinőtték, így új helyre költöztek, az arizonai Scottsdale-be. Innentől
kezdődően a Fender külön adminisztrációs, marketing-, hirdetési és
exportosztályokat is üzemeltet. Az USA mellett már a világ számos országában van
kihelyezett leányvállalatuk.1988-ban részben a zenei műfajok hangzásbéli tovább
fejlődésének, másrészt a zenészek igényeinek, már nem mindenben feleltek meg a
már legendássá vált szériák, így az eladások drasztikusan visszaestek a Japánban
készült hangszerek javára. Felismerve ezt a tényt, Leo Fenderrel és Bill
Schultz, felvették a kapcsolatot újra az akkor már méltán elhíresült Matsumoto-i
FujiGen Gakki cég vezetésével. Az együttműködést az amerikaiak piaci felmérésnek
szánták, melynek során, szabadon kísérletezhetnek új felépítésű hangszerekkel –
anélkül, hogy veszélyeztetnék a konzervatív vásárlók piacát az újítások miatt.
Az együttműködés alatt gyártott hangszerek Heartfield néven kerültek gyártásra.
Ezek tapasztalatából több új modell került a palettára (nem csak Fender, pl.
Jackson Guitars néven); és a régebbi modelleket is több esetben újra gondolták.
A néha aprónak tűnő változtatások, újra kezdték visszahódítani a progresszíven
gondolkodó vásárlóréteget.
A Fender fejlesztőmérnökei több korszakalkotó újítást is bevezettek a
hangszergyártásban, amiket később más gyártók is átvettek.
* Mindjárt az elején Leo Fender nevéhez fűződik például a csavaros rögzítésű (bolt-on)
gitárnyak bevezetése, ami lehetővé tette a tömörtestű hangszerek költséghatékony
tömeggyártását.
* Az 1950-es Esquire modell továbbfejlesztett változata, a Telecaster
rendelkezett elsőként egynél több elektromos hangszedővel, ami a különböző
fizikai tulajdonságaik (tekercselés, mag) és a húrok alatti hosszanti
elhelyezkedés különbözősége (A kifeszített húr a vizsgált hely függvényében, más
amplitúdóval, ezáltal hangszínnel rendelkezik) miatt a hangszer variálhatósága
jóval nagyobb lett.
* A Fender készített először hangszedővel ellátott, tömörtestű basszusgitárt
1951-ben. Ez volt a napjainkig is sikerrel gyártott Precision Bass modell.
* Az úgynevezett „H-nyújtó”, melyet a Telecasterekhez fejlesztett ki a The Byrds
két gitárosa, Gram Parsons és Clarence White egy a test belsejében található
rugós emelőszerkezet, mely összekapcsolja a húrlábat az elülső hevedertartóval.
A heveder megfeszítésével a H-húr megnyúlik, ezáltal a steel gitárokéhoz hasonló
hangzás érhető el.
* A Telecaster modelleket ért kritikák után a Fender készített elsőként
profilozott hangszertestű elektromos gitárt (Stratocaster, 1954), mely a gitár
kényelmes tartására, és a hangszer egyensúlyára volt pozitív hatással.
* Ugyancsak a Stratocaster modelleken került bevezetésre a tremolós húrlábak
alkalmazása, melynek segítségével a gitáros játék közben, vibrato-hatást érhet
el. (A fogólapon, ujjak segítségével is lehet vibratozni, de az a húrok nyújtása
miatt növeli a hangmagasságot, a tremolókar pedig lazít a húrok feszességén,
ezáltal a hangmagasság mélyül.) A tremolórendszer segítségével az összes húr
feszessége egyszerre változik.
A Fender termékskálája elsősorban a különböző akusztikus, elektromos, illetve basszusgitárokra, valamint erősítőkre épül, de ezen kívül forgalmaznak szinte minden kiegészítőt a gitározáshoz, kezdve a pengetőktől, a hevedereken és kábeleken át, egészen az oktató könyvekig, illetve filmekig.
Az elektromos gitárok, illetve elektromos basszusgitárok jelentik a Fender fő
profilját, hiszen ez a cég volt az első a tömörtestű elektromos gitárok
sorozatgyártásában. Az 1951-es Esquire / Telecaster úttörő szerepe után 1954-ben
jelent meg a Stratocaster, mely páratlan karriert futott be az elektromos
gitárok történelmében. Később folyamatosan jelentek meg az új modellek. A
Mustang és tanulóváltozata, a nem túl sikeres Bronco. Ezt követték a Jaguar,
Jazzmaster, Tornado, és más gyártmányok. Az itt felsorolt alapmodelleken kívül a
cég időnként újabb gitárokkal tesztelte a vásárlóközönség ízlését, ezek a
kísérleti modellek azonban rendszerint zátonyra futottak és vagy egyáltalán nem
kezdődött meg tömeggyártásuk, vagy néhány év alatt kikerültek a cég kínálatából.
A fejlesztések eredményeként születő egyik ilyen kísérleti gitár volt a Marauder,
amivel a Stratocaster és a Jaguar előnyeit kívánták ötvözni a cég mérnőkei. A
hangszerből minössze nyolc darab prototípus készült, melyek ma gyűjtemények
féltett kincseit képezik. Az ilyen csődbe fulladt próbálkozások száma meghaladja
az egy tucatot. Említhetnénk például a Mavericket, mely a gyártásból és
fejlesztésből visszamaradt alkatrések felhasználása végett készülhetett el; 1969
és 1972 között forgalmazták. De ide tartoznak bizonyos, a Fender Japan nevű
leányvállalat által készített termékek, mint például az 1985-ös Performer, vagy
a V-formájú testtel, heavy metál stílusban készült Katana.
A basszusgitárok tekintetében a Telecasterrel egyidőben bemutatott Precision
Bass első volt a piacon, tömör testével és elektromos hangszedőjével. Később a
P-bass mintájára a Fender már sikeres szólógitár-modelljeinek egy részéből is
készített basszusgitár változatot. Ezek voltak az 1960-as Jazz Bass, vagy a négy
évvel későbbi Mustang Bass típus. A két modell között, 1961-ben a cég piacra
dobott egy hathúros basszusgitár-változatot is, mely gyakorlatilag a Jaguar
modell testét kapta meg basszusgitárhoz illően hosszabb nyakkal, vastagabb
húrozással, valamint három darab egytekercses (single coil) hangszedővel. Ez
volt a Fender Bass VI (Eredeti nevén csak Fender VI).
Az elektromos hangszerek mellett a Fender gyárt mindenféle akusztikus és elektroakusztikus hangszert is: A cég kínálatában megtalálható szinte minden típus a klasszikus, akusztikus és elektroakusztikus gitároktól kezdve az akusztikus-basszusgitárokon keresztül egészen a rezonátoros gitárokig, vagy a mandolinig és bendzsóig.
A Fender kínálatából természetesen nem hiányozhatnak at elektromos és basszus-, valamint elektroakusztikus gitárokhoz készülő erősítők sem.Az első Fender márkájú erősítő-sorozat 1948-ban került forgalomba. A sorozat külső borítása és megjelenése miatt a „tweed amp” (tweed: gyapjúszövet) becenevet kapta, mivel az erősítők ugyanazzal a gyapjúborítással voltak beburkolva, mint a korabeli poggyászok. Ezeknek az erősítőknek a kimeneti teljesítményük 3 és 75 watt között alakult. 1960-tól átálltak az erősítők Tolex-szel történő borítására. Ez egy rugalmas műanyag, melyet a Fender saját védjegyoltalom alá helyezett. A márka erősítői a Champ sorozat kivételével – ami egészen 1964-ig „tweed” borítást kapott – mind átálltak erre az újszerű anyagra. A Fender erősítők ekkor szabványosan fekete Tolex burkolatot, ezüstszínű elülső rostélyt, és fekete kontrol panelt kaptak. Az erősítők teljesítményspektruma 4-től egészen 85 wattig terjedt.
A Fender Custom Shop a Fender vállalat egyik divíziója, ami kifejezetten az egyedi gitármodellek építésére szakosodott. A Custom Shop lehetőséget ad az egyes Fender rajongóknak, hogy teljes egészében saját ízlésük szerint alakíthassák ki hangszerüket. Ezen kívül a Custom Shop időközönként piacra dob egy-egy híres hangszerről készült replikát, melyet limitált példányszámban, csillagászati áron értékesítenek.Ilyen volt a 2006. novemberében elkészült 275 db Blackie másolat, melyből 185 a gitárközponté lett, 90 db pedig a világ különböző hangszerboltjaiba került. Ezek pontosan megegyeztek Eric Clapton hangszerével és 24 000 dolláros listaáron bárki megvehette őket.A 90 db gitár gyakorlatilag az üzletek megnyitása után azonnal elkelt.
A javarészt jó minőségű távolkeleti utánzatokat készítő konkurenciára
válaszul hozta létre a CBS 1982-ben a Fender Japan lányvállalatot. A korai
években a cég még csak a már befutott modellek kópiáit készítette, olcsóbban, és
jó minőségben, de az 1980-as években megjelenő új modellek még újabb másolatokat
eredményeztek. A kópiák ugyanakkor egyre fejjebb srófolták az eredeti Amerikában
készülő modellek árát is, így a Fender minden tekintetben jól járt, hiszen az
eredeti hangszerek nagy haszonnal történő értékesítése mellett az olcsóbb
replikák piacának egy kisebb szegmensét is magukénak tudhatják.
A Fender Japan 1984-ben megpróbálta piacra dobni első saját feljesztésű
modelljét a Mastert. Az újdonság népszerűtlen fogadtatásra talált, így a
vállalat megpróbálkozott egy teljesen újszerű szériával, a Katanával, ami
azonban nélkülözött minden Fenderre jellemző stílusjegyet, így elődjéhez
hasonlóan tiszavirág életű volt. A Fender Japan utolsó eredeti próbálkozása az
amerikai stílusúnak tartott szögletes Performer széria volt, amit végül is két
évig gyártottak, így 1986-ban vontak ki a forgalomból.
A Squier leányvállalat 1965-ben vált a Fender cég részévé. Az eredetileg húrok készítésére specializálódott vállalkozás 1982 óta a Fender olcsóbb testvérmárkája, mely a cég különböző gitárjainak alacsonyabb minőségű anyagokból készülő változatait forgalmazza. A Squier összeszerelő üzeme egy rövid ideig Indiában működött, később áthelyezték a gyártást Dél-Koreába, Indonéziába, illetve Kínába. Ezen kívül az 1990-es évek elejéig készültek Squier gitárok a Fender Japán, az Egyesült Államokbeli, illetve mexikói összeszerelő üzemeiben is. A Squier by Fender név alatt készülő modellek olcsóbb anyagokból épülnek (1987-től a kilencvenes évek közepéig sok Squier gitártest furnérlemezből készült tömör fa helyett), de a gyártási minőséget a Fender folyamatosan ellenőrzi, így a cég termékei rendkívül jó ár/érték aránnyal rendelkeznek a Fender-rajongó gitárosok körében.A korai, 1982-es modellek még Fender-logót kaptak a fejükre egy „Squier Series” felirattal. Később a logó egy a Fender „spagetti-logó” stílusában készült „Squier by Fender” feliratra módosult.